Régi idők vizein sorozatunkban most a Rudas fürdőbe látogatunk el, amelynek elődje már a 15. században is működött, de a forrásait jóval korábban is hasznosították. A török hódoltság ideje alatt épült fel aztán az a nyolc oszlopos, kupolás medencetér, amely a mai napig a fürdő legkülönlegesebb eleme. A Rudas épületegyüttese az elmúlt évszázadok folyamán rendkívül sok átépítésen, bővítésen esett át. Legutóbbi, öt éve befejeződött rekonstrukciója a patinás helyet újra a fürdők élvonalába helyezte.
A Gellért-hegy lábánál a Duna felé eső terület mindig is kiemelkedő jelentőséggel bírt, egyrészt itt volt a folyó egyik legfontosabb átkelőhelye, másrészt a környék meleg vizű forrásai is vonzották a letelepülni vágyókat már az illírek, kelták, eraviszkuszok idejétől fogva. (Egy eraviszkusz település maradványait 1957-ben találták meg a Rudas fürdő egyik kútjának közelében.) A rómaiak ennek a stratégiailag is hangsúlyos helynek a védelme céljából fürdővel is ellátott erődítést emeltek a pesti oldalon, a mai Március 15. tér helyén, és a budai parton lévő őrtornyuk környékén fakadó források vizeit is felhasználták.
A népvándorlás korában érkező keleti gótok, gepidák, longobárdok, avarok is előszeretettel használták a már jól bevált letelepedési pontokat, a forrásokat pedig szent helyekként tisztelték. Erre utal az az avar korból származó kőkoporsó is, amelyet a Rudas fürdő 1937-es átépítése során találtak a pince alatt. (A benne lévő csontok az egyetemi antropológiai intézetbe kerültek, a koporsót pedig a fürdő előtti parkban, az Erzsébet híd budai hídfőjének közelében helyezték el, ez a II. világháborúban elpusztult, amikor a németek felrobbantották a hidat.)
Még ennél a területnél is fontosabb volt azonban kezdetben – a rómaiak, a hunok, a honfoglaló, majd a királyságukat kiépítő magyarok idejében – Aquincum környéke a mai Óbudán, amely nagyobb kiterjedésével jobb lehetőségeket nyújtott és felhévizeknek hívott forrásai sem maradtak el a Gellért-hegy környékének úgynevezett alhévizeitől. A királyi központ is itt volt kezdetben és csak a tatárjárás után került át a Várhegyre. Ezután viszont a sokszor Alhévíznek is nevezett terület jelentősége még jobban felértékelődött. Az 1233-ból származó Statuta Civitatis Budensis (Buda város szabályzata) már egy külön fejezetben rendelkezett a fürdőkről, a Gellért-hegy alatt fakadó forráscsoportot pedig először a Margit-legendában említik egy ott működő kórházzal kapcsolatban (ami a kutatók szerint egy lovagrend kórháza lehetett).
Bertrandon de la Broquiere burgundiai zarándok, aki a Szentföldről hazafelé menet Budán töltötte 1433 húsvétját, Le Voyage d'Outre-Mer című könyvében megemlíti a várfalakon kívül, a Duna mentén lévő forrásokat és fürdőket is. Ebben az időszakban, Luxemburgi Zsigmond uralkodása idején már működött a Rudas fürdő elődje. Nem sokkal később, Mátyás király alatt élte Buda a fénykorát, akinek nemcsak a palotája, a könyvtára és fekete serege volt világhírű, hanem a fürdője is, amelyet fedett folyosó kötött össze a királyi palotával. Erről Oláh Miklós humanista, történész, esztergomi érsek leírásából értesülhetünk részletesebben, aki határozottan elkülöníti ennek a fürdőnek a forrásait a mai Rudas fürdő forrásaitól, sőt a különböző gyógyászati javaslatokat is ismerteti. A Magyarország történetét leíró munkájában Bonfini is említést tesz a budai hévízforrásokról.
A török uralom nem sok jót hozott az ország és ezen belül Buda számára, talán egyetlen kivételt jelentenek a törökök által épített fürdők, amelyek a mai napig érdekes, egzotikus színfoltjai az építészeti örökségünknek, ahogy a Rudas törökfürdője is. Persze ezek létrejötte sem nélkülözte egyben a rombolást is, ugyanis általában templomok helyére, azok anyagából építkeztek. Dr. Kunszt János a Rudas Gyógyfürdőről írt monográfiájában török forrásokra hivatkozva azt írja, hogy a fürdő mellett felépített derviskolostor, mecset és karavánszeráj a korábban ott álló Szent Gellért templom helyére került, a mecsetet – amelyben a törökök szentként tisztelt szerzetesüket, Seik Mukhtár Babát is eltemették – ennek köveiből építették. A templom alapfalait a Rudas fürdő 1937-es átépítésekor meg is találták egy fürdőmedence alapjaival együtt.
A Budát 1541-ben elfoglaló törökök nem sokkal később, 1556-ban először a meglévő fürdő renoválását kezdték meg, majd Szokoli Musztafa pasa, Buda és a budai fürdők rajongója 1566-1772 között újjáépíttette a fürdőt, mégpedig olyan sikeresen, hogy ez azóta is folyamatosan üzemel.
Az 1500-as évek második feléből és az 1600-as évekből több írásos emlékünk is van a budai fürdőkről. Georg Wernher szepesi kamarás Magyarország hévizeiről, csodatévő forrásairól és nevezetes gyógyfürdőiről Bécsben 1551-ben megjelent munkájában például így ír Buda alhévizeiről: „Itt már a Duna közelében számos hévíz van, s köztük nagyobb a különbség, mint a földrajzi távolság. Némelyik ugyanis nemcsak tűrhető, de olyan kellemes hőfokú, hogy olybá tűnik, mintha a természet egyedülálló kegyessége adta volna az embereknek fürdésre. További gyógyvizek vannak a királyi vár alatt. Királyiaknak hívják őket, talán mert a palota szomszédságában vannak, talán mert királyi bőkezűséggel díszítették és zárták körül őket, vagy pedig azért, mivel ezekben a királyok szoktak fürdeni.”
De többen megemlékeznek konkrétan a mai Rudas fürdő elődjéről is, köztük Evlia Cselebi török utazó, aki 1660–1664 között járt Budán. Az ő kézirata szerint a fürdő neve akkoriban Jesil direkli ilidzse, azaz Zöld oszlopos fürdő volt, a boltozatot tartó nyolc oszlop egyikére utalva. Az angol Brown 1668 és 1873 között tett utazást a kontinensen, és Budán is hosszabb időt töltött. Ahogy írja, a város addigra elvesztette a Mátyás király alatti fényét, de szépek voltak a mecsetjei, karavánszerájai és fürdői. A nyolc fürdőből, amit akkor Budán talált, három – a Gellért, a Rudas és a Rác fürdők elődjei – a Gellért-hegy környéki alhévízi részen, öt pedig az óbudai felhévízi területen működött.
Buda az 1686-os ostrom alatt szinte teljesen elpusztult, a Rudas törökfürdője azonban szerencsére épségben maradt. A török kiűzése után csak lassan rendeződtek a viszonyok, a város egy évig katonai közigazgatás alatt állt. Sok német és szintén jelentős számú rác, olasz, osztrák, francia, spanyol költözött be, Buda alapvetően németté vált. I. Lipót császár a visszafoglalt területeket kincstári tulajdonnak tekintette és a Kamara kezelésébe helyezte, a visszafoglalás után egy évvel megalakult városi tanácsnak azonban bevételekre lett volna szüksége az újjáépítéshez, ezért kérvényezte, hogy a fürdők a város tulajdonába kerülhessenek. Ez csak sok bonyodalom után, 1696 végére valósult meg, és akkor is csak a Rudas fürdő tekintetében. A romos városban természetesen a fürdők sem voltak fényes állapotban, a közönségük is egyre szegényebb volt és az üzemeltetésük is sok kívánnivalót hagyott maga után.
Ahogy a város lassan kezdett magához térni, a fürdők bérlőinek is lehetőségük nyílt a renoválásra, fejlesztésre. A 18. század első feléből származó források szerint a Rudas törökfürdője mellé már újabb részek is épültek. A század vége felé a Császár, Rác és Rudas fürdők számítottak a legjobbaknak, de még ekkor is sok probléma volt. Ahogy egy névtelen feljelentő 1785-ben a helytartótanácshoz írt levelében felpanaszolta, a vizet nem cserélik elég gyakran, a fürdők piszkosak és lármásak. Az ügyből elég nagy iratcsomó keletkezett, és végül a városi tanács kiadta a „Buda városának polgármestere által kibocsátott fürdőrend”-et, amit mindenhol ki is függesztettek. Szintén az ehhez az ügyhöz kapcsolódó iratokból tudjuk, hogy a Rudas fürdőben ekkorra a törökfürdő mellett már nyolc különfürdő is volt, amelyek közül kettő az árlistából következtetve elegánsabb lehetett.
Az 1790-es években a helytartótanács felszólította a várost, hogy gondoskodjon a fürdők rendbehozataláról és vizsgáltassa meg a források összetételét is. Ekkor épült fel a Rudas fürdő északnyugati emeletes szárnya, valamint a törökfürdő melletti Ferenc és Terézia Fürdő (amelyek 1-2 személy részére szolgáló márványmedencés kőfürdők voltak) és a törökfürdő ma is meglévő, de időközben többször átalakított négy sarokmedencéje. A fürdőnek hét vendégszobája is volt.
1804-ben további bővítéseket végeztek, és a már régebben összeomlott derviskolostor helyén felépítettek egy 36 fős vendégházat, ehhez észak felől hozzácsatlakozva pedig a Vörös ökör fogadót, ami az 1810-es tűzvészben aztán leégett. A 19. század elejére a Rudas fürdő meglehetősen jó állapotba került és az előkelő közönség találkozóhelyévé vált. A gyógyudvarban zene szólt, a szálló előtt fogatok sorakoztak. A színvonal megtartása érdekében elhatározták a fürdő teljes átépítését. A város 1829-ben fordult a helytartótanácshoz építési engedélyért. Az építkezés hamarosan meg is indult ifj. Dankó József tervei alapján és 1830-ban be is fejeződött. Az ekkor készült klasszicista, egyemeletes épület körülölelte a törökfürdőt és némi későbbi átalakítással 1944-ig fennállt. Az 1838-as nagy árvíz a fürdőt is elöntötte, hetekig tartott, míg újra használható állapotba tudták hozni. A következő évben a tetőszerkezetek és a padlózatok felújítása is szükségessé vált.
A korábban bérlők által üzemeltetett Rudas fürdőt 1866-ban Buda város a saját kezébe vette, a bérlőkkel korábban fennálló különböző problémák miatt. A város ekkor megtiltotta a nők és férfiak közös fürdőzését, ami a török kiűzése óta szokásban volt. Ekkorra megint megérett a helyzet, hogy a fürdőt alaposan renoválják, egy idő után azonban már ez is kevésnek bizonyult, és újabb, nagyobb léptékű átépítést határoztak el. Ehhez a döntéshez hozzájárult a kiegyezés utáni kedvező hangulat is: a Rudas fürdőt egy világvároshoz méltó szintre kívánták felfejleszteni.
Az első tervvariációt nem kisebb építész, mint Ybl Miklós készítette 1876-ban. Ybl a Rác fürdő bővítése és a Margit-szigetre tervezett fürdőkomplexum után eddigre már a téma kifejezett szakértőjének számított. A meglévő épülettől északra és délre, a Gellért-hegy vonalát követve helyezte el az új férfi és női fürdőt, a mozgalmas épületegyüttes egyes tagjait pergolákkal összekapcsolva. A középső épületet nyugodtabb reneszánsz homlokzattal, a két szélsőt kupolákkal tervezte meg. Heinrich János azonban, akinek a bővítéshez szükséges telek a tulajdonában volt (és aki egyébként a Rác fürdő tulajdonosa is volt, ebből adódóan a Rudas fürdő konkurense), végül is megakasztotta az elképzelések megvalósítását.
1879-re a fürdőépület állapota kritikussá vált, így ekkor már nem lehetett tovább halasztani az újjáépítést. Sajnos azonban nem Ybl tervei alapján indult meg a kivitelezés, hanem a főváros mérnöki hivatala elképzelései alapján, bár Ybl terveit is valamelyest figyelembe véve. A tervezői munkát Hofbauer János vezette. Ezzel annak a lehetősége, hogy a fürdő a Várkert Bazárral egy összehangolt építészeti vonulatot képezzen a Duna-parton, sajnos szertefoszlott, Ybl – Wéber Antallal – csak az építkezés felügyeletét láthatta el. Ekkor készültek el fokozatosan a ma is meglévő épületrészek, a II. világháborúban azonban a fürdő komoly károkat szenvedett és ezután jelentős részét lebontották.
A monarchia idején a fürdőélet egy újabb virágzását élte. A fürdőknek gyógyászati funkciójuk is volt, de még fontosabb volt ennél a társasági élet. A gyógyvizeket nem feltétlenül vagy nem csak fürdésre használták, hanem ivókúrákat is folytattak. A birodalom különböző fürdői – például Karlsbad, Marienbad, vagy Magyarország területén Balatonfüred, Pöstyén, Herkulesfürdő, Félixfürdő – mellett Budapest is kedvelt fürdőhely volt. A Császár, a Lukács, a Rác és a Rudas fürdők voltak ekkor a város legjelentősebb fürdői, valamint a kelenföldi – a mai Szent Imre kórház helyén egykor állt – Erzsébet fürdő. A legelegánsabb helynek pedig a Margit-sziget számított, ahol 1866–67-ben találtak gyógyvizet.
A Rudas fürdő történetében a későbbiekben is egymást követték a kisebb-nagyobb építkezések. A 19. század végén az Erzsébet-híd megépítésének előkészítése kapcsán egy újabb átfogó rekonstrukció ötlete is felmerült. Korábban a fürdő és Pest között a közlekedést rendszeres hajójáratokkal és a Lánchídon át közlekedő egyfogatú társaskocsikkal oldották meg, az új hídtól a fürdővendégek számának jelentős növekedését várták. 1903 decemberében nyilvános tervpályázatot hirdettek meg. A nagyszámú pályázó közül Tőry Emil, Hültl Dezső, Pártos Gyula és a Vágó József–Vágó László páros került a díjazottak közé.
Míg a Sáros fürdő, a későbbi Gellért fürdő ugyanekkor elindított építési projektje sikeresen lezajlott, a Rudas átépítése az I. világháború kitörése miatt lekerült a napirendről, bár a második, szűkebb körű pályázat eredményeképpen Hültl Dezső számára 1911-ben már el is készítették a megbízó levelet. A különböző léptékű kivitelezési munkák azonban ezután sem szűntek meg. 1935-ben újra kiírtak egy pályázatot és ennek nyomán 1941-ben Pázmándi István el is készítette egy gyökeres átalakítás terveit, ezt azonban a Fővárosi Közmunkák Tanácsa elutasította és csak 1944 elején hagyta jóvá a módosított terveket, amelyeket még abban az évben meg is valósítottak.
Buda oroszok általi ostromát a II. világháborúban nem élte olyan szerencsésen túl a fürdő, mint a korábbi ostromokat, az épület igen exponált elhelyezkedése miatt folyamatosan tüzérségi támadások alatt állt és több légitámadás is károsította. A fürdő dolgozói maguk kezdtek a romeltakarításhoz 1945 márciusában és szeptemberben már sikerült is megnyitni a Rudast, igaz csak a törökfürdő részleget. Az 1950-es évektől napjainkig aztán újból számtalan korszerűsítés, bővítés történt, a legutóbbi során a fürdő déli oldalához csatlakozó, évtizedeken át omladozó állapotban lévő szikvízüzemet alakították át wellness részleggé Vékony Péter (Nirmana Építésziroda) tervei alapján. A 2014 szeptemberében elkészült rekonstrukció egyik különlegessége az a földszinti homlokzatburkolat, amely az iszlám művészet úgynevezett girih mintáját interpretálja mai formában. Ennek a kortárs rácsszerkezetnek a geometriája matematikai levezetésekből adódik, és érdekessége, hogy a π számhoz hasonlóan nem tartalmaz ismétlődő elemeket.
Források:
Dr. Kunszt János: A Rudas Gyógyfürdő monográfiája, A Budapesti Központi Gyógy- és Üdülőhelyi Bizottság Rheuma és Fürdőkutató Intézete kiadványa, Budapest, 1947 (Lechner Tudásközpont szakkönyvtára)
Halász Csilla, Őrfi József, Viczián Zsófia: Ybl összes, Látóhatár Kiadó, Budapest, 2015
A modern reneszánsz derült idomai, Válogatás Ybl Miklós (1814–1891) épületeiből, Narmer Építészeti Stúdió, Budapest, 2014
Mizsei Anett: Rudas Fürdő 2.0
Szepesi Attila: Georg Wernher szepesi kamarás Buda hévizeiről
Fehérvári Zoltán: A Rudas fürdő története
Régi idők vizein sorozatunk korábbi cikkei:
Régi idők vizein I. - Római szentélyek és élményfürdő
Régi idők vizein II. - Az Aranypart aranykora
Régi idők vizein III. - Strand és uszoda Vác központjában
Régi idők vizein IV. - Klónok arca - Az alsóörsi Nyárfás ABC
Régi idők vizein V. - Ponyvaépítészet
Régi idők vizein VI. - Árokfürdéstől az élménymedencéig
Régi idők vizein VII. - Csak tiszta forrásból
Régi idők vizein VIII. - Áldásvíz Szolnokon
Régi idők vizein IX. -„… a fürdés a test épségben tartására mulhatlanul szükséges”
Régi idők vizein X. -„Fűre lépni csak mezítláb, vagy puha úszócipőben szabad!”
Régi idők vizein XI. -„100 éves a Gellért fürdő”
Régi idők vizein XII. - A szegedi Anna Fürdő története
